In medias res: kurva szar dolog egy baszott nehéz autó-akkumlátort buszon haza cipelni. Először jót ötletnek tűnt, az első 100 méter séta, akarom mondani kínlódás után pofán vertem volna magam a hülye ötletért - már ha a kezem szabad lett volna és nem az akkut fogom.
A történet hétfőn kezdődött, kiderült hogy a kis csapatunkból öten is résztveszünk a felhajtott gallérú pólót favorizáló férfiak és a picsagatyás lányok fesztiválján. Nathanp és Tibor a tudodmelyik alkotnak egy csapatot, valamint mi, Inda dolgozók: sDavid aka Kispocok, ddq Zsóti és jómagam. Gyakorlatilag öten öt féleképpen jutunk le, mindannyian külön, autóval. Különböző okokból lehetetlen volt összehozni, hogy többen együtt menjünk.
Hétfőn kezdődött az én kálváriám. A lassacskán 11 éves és mindeddig hibátlanul működő Ford Focusunk megadta magát, nem indult, lefulladt, a műszerek pedig megkergültek, villogtak a lámpák, a mutatók a saját útjukat járták - kész káosz. Aranykezű autóimádó öcsén nekiesett a probléma megoldásának:
- cellazárlatos akkumlátor
- koszos, korrodált érintkezők
- és hibás önindító
Igen, több hiba egyszerre. A technika ördöge úgy döntött, hogy nem szarral gurít, ránkrúgja az ajtót és nesze bazmeg szopjál.
Az akkun kívül mindent rendbehozott tegnap estig az Aranykezű, az akku vásárlás maradt mára. Olcsón akartam és jót, szerencsére pár telefon és hosszas guglizás után megtaláltam a megfelelőt, melyet Serano, a remek Indavideo fejlesztő, elhozott nekem, de az irodaházból már haza kellett cipelnem...
Nehezen, de hazaértem, gyors bepakolás és reményeim szerint 30 percen belül úton vagyok.
Apropó, nélkülem még a koncertek is elmaradnak, minek izgulni. A Klaxons nem lép fel.